Anyuci lettem …

Amit elterveztem, annak mindig úgy kellett lennie! Sokszor erőm felett teljesítettem, hogy meglegyen, amire vágytam. Máskülönben csalódott, szomorú, sőt akár hisztis lettem. Ez valószínűleg azért lehetett, mert akkor – lassan tíz évvel ezelőtt – még nem tudtam, mi is igazán a türelem, nem gondoltam bele fiatal nőként, mennyi minden van az életben, amit nem tudok befolyásolni, mennyi minden van, ami egyáltalán nem tőlem függ. Ha jobban belegondolok, jó egocentrikus hozzáállás. De nem egoista voltam, csak magabiztos, hiszékeny, reménnyel teli…

Család, barátok, szerelem, házasság, építkezés, munka és szórakozás mindaz, amik teljessé tették az életünket. Majdnem teljessé.

Férjemmel viszonylag elég fiatalon, 20 éves korunkban ismerkedtünk meg. Jó sok mindenen mentünk végig együtt. Amikor már úgy éreztük felkészültünk rá, elterveztük, hogy jöhet a baba és a nagycsalád. Túlzó alaposságom szerint ekkor már túl voltam egy orrműtéten, hogy ha majd kismama leszek, ne zavarjon az alvásban az orrsövényem. Túl voltam egy szemműtéten, hogy ne kelljen a rossz szememmel később vacakolni. Túl voltam megannyi fogyókúrán, hogy ha várandós leszek, ehessek bátran, és nyugodtan visszahízhassak. A férjemmel volt lehetőségünk külön gyerekszobákat tervezni, amik eleinte bulik utáni vendégszobákként szolgáltak. Lecseréltük kombira az autónkat, hogy mind elférjünk majd benne. És még sorolhatnám mi minden előzte meg a babavállalást…

Persze ezek a dolgok maguktól is beindultak volna és működtek, de valahogy úgy gondolom mindig arra készültünk, hogy szülőkké váljunk. Nem beszéltünk gyakran erről, semmi görcsösség nem volt bennünk, csak eldöntöttük, hogy ezt akarjuk és kész.

Aztán egy teszt, meg még egy teszt, meg még egy… és utána már tesztelgetni sem volt kedvem. Jött a görcs, a csalódottság, idővel a szomorúság és kiábrándultság. Hét évig próbálkoztunk sokféle módszerrel. Inszemináció, lombik, örökbefogadás. Szerencsére az erős kapcsolat nem szakadt el, de a helyzet mindkettőnket – sőt a családunkat is – megviselt. Most visszatekintve, nem is ez a nehéz időszak a fontos, bár ez a jó pár éves megpróbáltatás nagyon sokféleképpen befolyásolt minket, és nagyon sokban meghatározza azt, ahogy most viselkedünk, amilyenek vagyunk.

Hét év reményteljes időszak után, amikor már kezdtük elengedni a vérszerinti baba gondolatát – bár ez rossz duma, mert ezt nem lehet elengedni, ha vágysz rá – valahogy úgy alakult a nyár, hogy több legény- és lánybúcsúra, esküvőkre voltunk hivatalosak, barátokkal nyaraltunk, koncertekre és bulizni jártunk, kicsit megfeledkezve helyzetünkről. Pár napos késés után úgy döntöttem csinálok egy terhességi tesztet, aztán még egyet és aztán még egyet. Igazán nem tudom leírni az érzést. Én, aki nehezen tudtam elfogadni, hogy amit elterveztem, amiért megdolgoztam, amit megérdemeltnek véltem, mégsem kaphatom meg, mint akár a pozitív terhességi teszt, egy kisbaba, a szülővé válás öröme, mégsem lehet az enyém és a miénk, én, vagyis mi most mégis megkaphatjuk mindezt. Annyira nagy volt az elmúlt évek eredménytelenségének a hatása, hogy az örömünkkel először nem is tudtunk nagyon mit kezdeni. Az öröm helyett inkább a bizonytalanság volt jellemző ránk. Eleinte furcsa érzés volt, hogy nincs bennem a siker diadalittas elhencegésének, az ünneplésnek a vágya. Sokkal inkább a megfontolt visszafogottság dominált bennem. Végre KISMAMA lettem.

Az első ultrahangos vizsgálatról hazafelé tartva két külön, egymást átkaroló szivárvány volt az égen, amiket ha néztem, a házunknál indultak el az égbe. Távol álljon tőlem jeleket fejtegetni, de aznap tudtuk meg a kivizsgáláson, hogy ikreket várunk, amikor ez a csodálatosan színes jelenség jelent meg az égen, amilyet eddig még sosem láttam.

Az életünk tényleg nagyon színes lett! Bár, ha egészen őszinte szeretnék lenni, a szülést követő első évben a szivárványos derűre ború, borúra derű időszakát éltük. Nagyon nagy boldogság teljes zombi állapotban, hosszantartóan egy-két órás alvásokkal, maximális megfelelési kényszerrel, szinte állandó altatással, sírással és pelenkázással. Amikor már csak az álmodban tudsz egy teraszon elfogyasztott finom habos kávéra, egy fergeteges bulira vagy koncertre, fodrászra, kozmetikusra gondolni, sőt, amikor már az is kezd rosszul esni, hogy a férjed elmehet dolgozni vagy társaságba.

Most a fiúk már két évesek. Néha átalszanak egyszerre egy-egy éjszakát. Jó evők, rendben fejlődnek. Nagyon cukik, amikor alszanak, de még cukibbak, amikor tudatosan mutatnak vagy mondanak valamit, amit tőlünk tanultak. Elolvadok az illatuktól, a babaruháktól, a kicsi kezüktől, lábuktól. Állandóan rácsodálkozok milyen gyorsan fejlődnek, változnak. Nincs édesebb annál a szónál a szájukból, hogy anya és apa. Nincs édesebb annál az ölelésnél, mint amikor ők átkarolnak és megszorítanak. Egyre komolyabb a kötődés és egyre tartalmasabb a kapcsolat gyermek és szülők között.

Szóval már tudok örülni kifelé és befelé is. Nem keresem mindenben az értelmet. Nem akarok mindent azonnal megoldani. Egyre nagyobb a türelmem. Nincs időm semmire, de mégis majdnem mindig mindent a helyén tudok. Változunk, amíg élünk, remélünk, majd elveszítjük a hitet, magabiztosak vagyunk, másban bizonytalanok. Egy biztos, nekem óriási boldogság a két gyermekem, és igyekszem én is az lenni az ő életükben. Egy jó, vidám, drága ember… az ANYUCI…